A Kávéforrás nemdohányzó női termében mama és leánya nézeget egy francia képes folyóiratot, s a szerző jóvoltából tanúi lehetünk annak a meghökkentő jelenetnek, amidőn egy harmadik nő itt keres (és talán talál is) munkát magának: francia nyelvmesternő ül lesben a szomszéd asztalnál, s tüstént "névjegyével boldogítja" a családot. Ugyanitt egy másik asztalnál olvasó hölgy ugyanúgy viselkedik, mint hasonló helyzetben a férfiak: "nagy elmerülten olvassa a világ eseményeit, s valahányszor egy szakaszt elolvasott, mellette ülő barátnéjához fordul, ki a »Fremdenblatt« inserátáiban gyönyörködik, s jól tartja őt kételyeivel és reményeivel. Egy negyedóra alatt megoldja a római kérdést, a keletit, teremt éjszaki s déli kérdéseket, s bámulatos könnyedséggel kijelöli a békés és harcias megfejtések minden lehetőségét; nem törődvén vele, hogy siket füleknek beszél, mert barátnője egy házassági ajánlatot olvas a másik után"
(Táncsics Eszter naplóbejegyzései kapcsán egyébként Gyáni is fölfigyel rá, hogy a fiatalasszony férjével együtt nagyon is rendszeresen jár kávéházakba olvasni: állandó délutáni szórakozásuk séta közben vagy után betérni újságokat lapozgatni és kávézni.)
Kövessük tovább Toldyt. A német színháztéri (a mai Vörösmarty tér) Fischer kioszk kávéházának leírásakor mellesleg azzal a fontos értesüléssel szolgál, hogy a jelenet női szereplői két emberöltővel korábban már ugyanide jártak: "Néhány agg hölgy, ki nem tud megválni azon helytől, melyen a század elején először vette észre, hogy van szívdobogás" megannyi kialvás felé siető pislogó szem, mely már csak a nehézkes pápaszemek segélyével érintkezik a külvilággal, - ez az egész közönség, melynek tisztes ősz és kopasz fejei közé csak ritkán vegyül egy gyermek vagy unoka fürtös fejecskéje."
A szomszédban, Privorszkynál "egész családok, a mamán kezdve a legapróbb csemetéig" komoly szándékú mamák, kiknek lányaihoz csak a házasság előszobáján át férhetni, megüllepedett fiatalemberek, kik már bálban s kioszkban menyasszonyt keresnek""
A budai ellipsz (az Alagút fölötti, népszerű sétahely) kávéháza is férfi-minta szerint működik: "A hivatali hierarchia székel itt híven megőrizve a rang igényeit. A ministeri tanácsosnék hangadása mellett a titkárnék vezérlik a fiatal fogalmazónékat, s az egészet a penzionált tisztviselőnék keretezik be."
Az Újtéri (= Szabadság téri) kioszkban, amely "a koronája valamennyinek", "a mágnes a közönség másik s nagyobb fele, a nők. Szép toilettek, susogó selyemruhák, - de ez itt csak mellékes, csak eszköz. Mosolygó leányok, férjes vagy férjetlen »özvegyek«, nehezen megközelíthető vagy könnyen hozzáférhető szívek, - szépség, ifjúság, szellem, s gyakorlati életnézetek, - néhol már tapasztalás is" Ez a kioszk harctér, melyen a két nem megmérkőzik""
Ne is szaporítsuk tovább a szót. A női kávéházhasználat elítélése minden korszakban a férfitársadalomnak az emancipációval szembeni ellenkezését, védekezését tükrözte. Az álszent szólamokon alapuló hadakozás több okból is kudarcra volt ítélve: teljes ellentétben állt a kávésok érdekeivel - a századfordulón sok üzlet hirdette magát "szolid, családi kávéházként", ami világosan a női közönség megnyugtatását célozta, sőt sok kávés kifejezetten az ő kedvükért járatott méregdrága párizsi divatlapokat és más külföldi folyóiratokat -, de ellentétben állt az asszonyok érdekeivel is, akiknek eszük ágában sem volt otthon kuksolni, mialatt férjük a kávéházban ült. Mentek bátran ők is, vele ugyanoda vagy barátnőkkel egy másikba. (Egyedül járkálni valóban nem volt tanácsos, de nem a kávéház volt a legveszélyesebb hely: az "aszfaltbetyár" kifejezés, amely a 19. század végétől bukkan fel a pesti köznyelvben, az utcán pimaszul ismerkedni próbáló, nőket zaklató figurákat jelölte.)
Bizonyos kötöttségek azért megmaradtak: az urukkal együtt járó asszonyok csak akkor ülhettek a közös asztalhoz, ha kifejezetten házaspárok összejöveteléről volt szó. Az irodalmi és politikai asztaltársaságokhoz szinte mindvégig csak férfiak tartoztak. Vázsonyi Vilmosné így emlékszik az Abbazia-kávéházbeli Eötvös-asztal illemszabályára: "Mi asszonyok még abban az időben nem ülhettünk ennél az asztalnál, hanem a közeli asztaloknál telepedtünk le. Eleinte az urak mind az újságot olvasták, mert hisz ezeknek a tartalma adta meg a társalgás és a vita tárgyát. Addig, míg az újságolvasás tartott, mi asszonyok traccsolhattunk, de azután, amikor megkezdődött a vitatkozás, akkor az odaadó kibicek szerepét játszottuk."
Kaffka Margit számára különösen nagy megaláztatás lehetett, hogy a Nyugat összejövetelein a "női asztalhoz", a feleségek közé száműzték. Kosztolányi Dezső felesége, Harmos Ilona Krúdynéval (az elsővel, Satanellával) és Szini Gyulánéval együtt a Newyork karzatán várta az emeleti Otthon- körben vívott kártyacsaták esetleges nyereményét, amiből jó esetben a konyhára is jutott valami.
A férfiak morgása végül is csak annyiban volt eredményes, hogy a közvélemény elméletben rossz szemmel nézte azt a gyakorlatot, amelyet az arisztokráciához, illetve a nagypolgárság legfelső rétegéhez tartozó, inkább cukrászda-párti hölgyek kivételével mindenki folytatott, s amely - főként a századfordulóra megépülő, elegáns, vonzó körúti üzletekben - férfiszemmel nézve elképesztő méreteket öltött. Gerő Ödön, aki 1891-ben járta végig Budapestet, felháborodottan tiltakozik a kávéházi nőinvázió ellen. Írásából kiderül, hogy a jelenség többé-kevésbé minden városrészre jellemző, de a terézvárosi asszonyok egyenest törzsasztalt tartanak fenn, ahová gyerekeiket is magukkal viszik. Ugyanezért háborog Ágai Adolf is, aki szerint ez "se nem keleti, se nem nyugati, hanem tisztán budapesti szokás. Amit Bécsben, Berlinben tapasztaltam e részt, messze marad el attól a táborozástól, melyben a budapesti asszonyok találkoznak hosszu trécselésre a télen jól fütött ékes teremben, nyáron a gyalogut felét elfoglaló u. n. kerti helyiségben, melynek borostyánbokrai között s ponyvái alatt vigan csörgedez a pletyka."
Ezután ismertet egy kis történetet, mely szerint magas társadalmi rangú, idős ismerősével botorul letelepedett egy "foglalt" női asztalhoz, ahonnét azután a "jogos tulajdonos" barátnőivel együtt látványosan kiszekírozta. "Persze, hogy nem uriasszonyok valának a mi jól fegyelmezett női támadóink ám ez a kicsi vázlat... mégis bizonyit a kávéházi hölgylátogatásnak épp oly fonák, mint izléstelen szokása ellen" - zárja teátrálisan a szerző.
Az "ízléstelen szokás" mértékéről Krúdy is tudósít: "A cikóriaszagú New York kávéházban... vasárnap délután az Erzsébet körúti kövér asszonyságok miatt úgysem kapni üres asztalt..."
Hogy miért járnak a nők kávéházba? Egyfelől ugyanazért, amiért a férfiak: az ingyen világosság, fűtés, újságok kedvéért; barátnőkkel találkozni (amire az otthon esetleg alkalmatlan volt vagy annak ítélték); de azért is, mert - mint Kóbor Tamás 1892-93-ban írott kávéházi cikksorozatának utolsó részében, amely a "Női termek" címet viseli, dohogva bár, de pontosan megfogalmazza -: "A legkényelmesebb és legolcsóbb érintkezési forma... a kávéházi uzsonna.
Ott a hölgyek találkoznak, egyik sem vendége a másiknak, a látogatást nem kell visszaadni, az uzsonna költségeit ki-ki a maga személyére viseli csak. Így verődnek össze azok a sajátságos női törzsasztal-társaságok, amelyek nyári délutánokon az Andrássy út aszfaltját lepik el mindig ugyanabban a csoportosulásban, és folytatják azt a beszélgetést fagylalt és jegeskávé mellett, amelyet nagyanyáiknak az ő egyszerű, tiszta nappalijokban kezdtek meg illatos, saját maguk főzte kávéjok mellett, melyet barátnőiknek jószívvel szolgáltak föl."
A férfiaktól való elkülönülés szabálya a művészvilág tagjaira, színésznőkre, táncos- és artistalányokra nem vonatkozott. Szép Ernőnek Az Est-ben megjelent kis tárcái között szerepel egy gyorsfénykép a körúti Royal Orfeum sarkán megbújt, aprócska Bohémtanya kávéházról, ahol "a délutáni órákban harsan fel az élet, amikor az artistanők, orfeumi és kabaré-színészek és a velük szolidáris önkéntes bohémek felkelnek. Pár perc alatt benépesül a víg tanya az ő mindennapi törzsvendégeivel, akik persze kivétel nélkül ismerik és tegezik egymást... ott látod az asztalkák körül a kedves kis angol és francia táncosnőket a télikertből, amint lelkiismeretesen olvassák a nemzetközi artistaujságot. Vagy már a kártyaasztaloknál látod őket, mert a könnyelmű magyar nőktől és varietéművészektől hamar eltanulják a kártyát."
Mielőtt azt gondolnánk, hogy a kávéházba járás minden esetben tökéletesen ártatlan mulatság volt, érdemes felidéznünk Tábori Kornél és Székely Vladimir egyik pompás kis riportkönyvének "A titkos prostitúció" című fejezetét, amelyből éppenséggel nem ez derül ki. "Igen sok nő van Pesten, aki tulajdonképpen a testéből él, de azért nem tekinti magát perditának, és nem is akar az lenni [...] tulajdonképpen passzióból, szerelemből és nem kenyérkeresetből keresi a szerelmet, de ha már megtalálta, hát bizony, minthogy a női test érték, szerényen vagy kevésbé szerényen elfogadja az ellenértékét... Alkalmas hely... az ilyen hölgyek pillanatnyi pénzzavarának kisegítésére a nappali kávéházak sok helyisége. Mégpedig a legfényesebbek, ahová a legjobb férfitársaság jár, és ahol legdrágább a kávé. Az ilyen kávéházak asztalait délutánonként egész rajokban lepik el a harcra kész asszonyok, színinövendékek, külvárosi színésznők, artistanők csipkeblúzban, selyemszoknyában és tollas kalapban. És a kihívó pillantások, a mosolyok, integetések röpködnek egyik asztaltól, a nőktől a másikhoz, a férfiakhoz és vissza. Az üzleteket nemegyszer ott, a kávéházban kötik meg, félrevonulva abba a helyiségbe, amelyet a modern technika angol úttörői egészen más célra eszeltek ki... gyakran következik a lebonyolítás is, valamely környékbeli szállóban vagy a férfi, s ritkábban a nő lakásán. [Ám olykor] jobb híján ott megy végbe, ahol egyébként az üzletek megkötése szokott történni, meg azok az emésztés körébe tartozó életfunkciók, amelyeknek ez a hely tulajdonképpen szentelve van."
A szerzőpáros ezután beszámol egy látványos körúti botrányról, amikor is a fényes kávéház fogorvos-asztalánál egymás feleségének buzgón udvarló kollégák sem átallották a tettrekész asszonykákkal e célra használni az angol úttörők találmányát - közben "az anyóka, aki ott kinn ül, álmatagon bólogatott és szeletelte a papirost" -, mígnem három párocska esetében is eljött a lebukás és pofozkodás pillanata. A történet - és a kötet többi, nemkülönben elgondolkodtató históriája - olvastán érthetőbbé válik az egyébként szintén kávéházban élő Molnár Ferenc morgása: "Ennek a városnak moralitását és munkaképességét jobban aláásták a nappali kávéházak, mint ahogy aláásná tizenöt új szórakozóhely, ahol vacsora után egy vidám órát tölthet az ember".
Természetesen megint más kérdés az éjszakai zenés kávéházak női közönségének összetétele és megítélése. Ezeken a helyeken úrinő valóban nem fordulhatott meg férfikísérő nélkül, sok esetben még úgy sem. Mint Varga Éva fogalmaz, itt a hölgyvendégek egy részéről "nem állapítható meg egyértelműen, hogy a személyzethez vagy a közönséghez tartozik-e. Gyakran részt vesznek a kiszolgálásban vagy fellépnek a műsorban, miközben ők maguk is vendégek."
