Mint az elnök történeti összefoglalójából kiderül, a magyar nyelv ápolásának egyik módja az volt, hogy az idegen szavak használatát pénzbüntetéssel sújtották. Komoly bevételeket jelentettek a társaság által rendezett bálok és a tagok személyes adományai is, továbbá fenntartottak egy jégpályát a Lajos utcában, ami szintén szép jövedelmet hozott. Szponzoraik is voltak óbudai gyárosok és az Egyesült Fővárosi Takarékpénztár "személyében": ez utóbbitól, amelynek több alkalmazottja is tagja volt a társaságnak, évi 25 forint támogatást kaptak. Az így befolyt pénzeket jótékony célokra fordították: 15 éves fennállásuk alatt megrendítően nagy összeget, körülbelül 6000 forintot költöttek szegény gyerekek felruházására, továbbá 3000 forintos alapítványt tettek az 1890-ben létesült polgári leányiskola javára.

"Az asztaltársaságnak sok tisztségviselője volt: örökös tiszteletbeli elnök, elnök, alelnökök, pénztárnok, titkár, jegyző, »a gyereköltöztetés fáradságos tisztével összekötött gazdai állás« betöltője (az egyik iskolaigazgató, aki nyilván jól ismerte a rászoruló gyerekeket és családjaikat) voltak »hivatalos« orvosaik és ügyészük is..." A rangkórság persze régi betegség, ám a társaság sokirányú aktivitása láttán el kell ismernünk, hogy a címeknek legalábbis egy része nagyon is valós felelősséget és tényleges teendőket takart. "Tevékenységük abban a korban, amikor az állami szociális gondoskodás még gyerekcipőben járt, nagyon is hiánypótló és hasznos volt" - foglalja össze a tanulmányró. Hány és hány ilyen asztaltársaság működött Budapesten, amíg 1950-ben rendeletileg föl nem oszlatták valamennyit...

A Czárán asztaltársaság, amelynek Czárán és Környéke címmel még időszakos lapja is megjelent Báró Rébusz, azaz Bartóky József földművelésügyi államtitkár szerkesztésében, a Belvárosi kávéházba járt az I. világháborút megelőző években mint "a főváros legnagyobb és legelőkelőbb társasága". "Czárán István abban az időben budapesti királyi főügyész volt. Dusgazdag, puritánizmusáról ismert agglegény, akinek egyetlen szórakozása a kávéház volt. Ott ült társaságával uzsonna idején és vacsora után, egészen az éjféli órákig. Társasága az idők folyamán nagyon felszaporodott, ugyhogy 1914-ben már körülbelül ötven főből állott (...) tagjai voltak Czáránon kívül, aki egyúttal az elnöki tisztet is betöltötte: Rohonyi Gyula igazságügyi államtitkár, később Bosznia-Hercegovina polgári kormányzója, Bartóky József földművelésügyi és Molnár Viktor vallás- és közoktatásügyi államtitkár, gróf Klebelsberg Kunó, akkori közigazgatási bíró, a későbbi miniszter, Darányi Béla, Serbán János és Csorba Ferenc miniszteri tanácsosok, Harmos Gábor közigazgatási bírósági tanácselnök, Nyeviczky Antal kuriai bíró, Wallon Dezső közigazgatási bíró, Kovács Jenő, a vádtanács elnöke, Pulszky Garibaldi, a kassa-oderbergi vasút igazgatója [...] Fráter Lóránd huszárkapitány [a magyarnóta-szerző], Zemplény Tivadar festőművész, Horvay János szobrászművész, néhány orvos, földbirtokos és háztulajdonos. [Az asztaltársaság] célja volt az alapszabályok szerint »a jó levegőben a tagok testi és lelki gyönyörködtetése.«"

A Czárán és Környéke egyik 1911-es száma közölte Czárán téli menetrendjét, amelyet érdemes ideiktatnunk.

Indul a Reáltanoda-utcából,
lakásáról d. u. 4.12-kor

Érkezik a Belvárosi
Kávéházba " 4.15- "

Indul a Belvárosi
Kávéházból " 7.05- "

Érkezik a Corsóra " 7.10- "

Érkezik a Kovács-vendéglőbe " 7.38- "

Indul a Kovács-vendéglőből " 8.20- "

Érkezik a Belvárosi
Kávéházba " 8.22- "

Indul a Belvárosi Kávéházból " 11.15- "

Érkezik a Reáltanoda-utcába,
lakására éjjel 11.22- "

"A kávéházi tartózkodás ideje a »menetrend« szerint összesen 6 óra, amit egy rövid séta és a másutt elköltött vacsora szakít meg. Tekintettel arra, hogy a főügyész úr nyilván ebédelt is valahol, amire megint csak kellett legalább egy órányi idő, azt állapíthatjuk meg, hogy csaknem annyi időt töltött beszélgetéssel a kávéházban, mint amennyi a munkaideje lehetett.
Ha feltételezzük is, hogy az asztaltársaság más tagjai - például a nős emberek - nem ültek ott se minden nap, se minden alkalommal ilyen hosszú ideig, az mindenképpen nyilvánvaló, hogy egy - akár kötött munkaidőben dolgozó - értelmiségi életében kiemelten fontos szerepe volt a kávéházi tartózkodásnak és társas életnek, és erre más tevékenységekhez képest sok időt szántak" - összegzi helytállóan Kovács Réka.

Tegyük hozzá mindehhez, hogy a budapesti embernek nem egyetlen törzshelye volt. Járt a lakásához közel esők valamelyikébe, kollégáival a munkahelye vonzáskörzetében lévőkbe vagy egy szakmai törzskávéházba; ha barátaival akart találkozni, arra nyilván nemegyszer az ő törzshelyükön került sor; ha szórakozni is akart, akkor zenés kávéházat kellett választania, és így tovább. Ha ezt tudjuk, nem lepődünk meg Molnár Ferenc szavain: "A kávéházi népet nem lehet sokáig bolonddá tartani. Valami nagy józanság, jólértesültség, beavatottság jár nyomában ennek az egyébként rút életnek" amit az egyik kávéház délután kettőkor tud, azt délután ötkor tudja valamennyi. Ez sehol a világon nincs. És a közéletnek ez az intenzivitása, a dolgok nyilvános megvitatásának ez a nagy és egyre nagyobbodó lehetősége az egyetlen mentsége a kávéházi életnek a gondolkodó szemében."

 

Nők a kávéházban

A közhiedelem - és néhány közelmúltbeli, a témába vágó tanulmány - szerint a nők a 19. század végén, de még inkább a 20. század elején kezdődő hosszú küzdelem során vívják ki maguknak a jogot, hogy beülhessenek a kávéházakba. A források körének kibővítése nyomán ezt az elgondolást radikálisan módosítanunk kell, ugyanis azt bizonyítják, hogy a nők nem csupán a 19. század végétől, hanem jóformán kezdettől ott voltak a kávéházban, férjük vagy szüleik oldalán, barátnői körben csapatostól, sőt - ez nyilván elsősorban az önálló életvitelű, alacsonyabb rangú nőkre, például a különféle árusokra, kézműves leányokra, prostituáltakra igaz - akár egyedül is.

Townson idézett útleírásában, láttuk, kofák kávéznak a város legelegánsabb üzletében. Gvadányi József leírásának egyik versszakából kiderül, hogy ugyanitt "dámák" is zsinatolnak, akik nem tartozhatnak az alsóbb néposztályokhoz, hisz a bájos ifjú grófnő kezet fog velük (s bár a szöveg ezt nem mondja ki világosan, úgy tűnik, nem azért nem csatlakozik hozzájuk, mert tiltja az illendőség, hanem azért, mert a kávéházban akkora a tolongás, hogy bejutni sem igen lehet):

Ezen szép dáma is ide elérkezett,

Hogy bé nem mehetett, azon nevetkezett,

Más dámákkal fogott ajtón által kezet

De csoda! ki legyek, magyarúl kérdezett."

Széchenyi István Az emberi fészek filozófiájáról című, töredékben maradt munkájában így elmélkedik: "Gyerünk... kávéházból, bor-, sör- és pálinka mérésből színházba, sétahelyre, cukrászdába, az utcára, majombódékba stb., és mindig zsúfoltság tele találjuk ezeket a helyeket. [...] Az említett szórakozó- és mulatóhelyeken és élvezetekben mindent összevéve alig mutatkozik egyharmadánál, egynegyedénél, sőt egytizedénél több »fehérnép«. A világ azonban halad... és egy idő óta a szépnem is nagyobb számban vesz részt az említett házonkívüli örömökben és élvezetekben. Nem lehetetlen, hogy maholnap éppen oly nagy számban járja majd az asszony, a leány a bor-, sör-, pálinkaméréseket és kivált a kávéházakat, mint a férfiak [...] Hiszen vendéglőkben, sőt sok alkalommal kávéházakban is sokkal szebb számban vesz részt már asszony, hajadon és »demimonde«, mint azelőtt csak néhány évvel is."

Források igazolják, hogy nők olykor még biliárdoztak is - ezt pedig csak kávéházban tehették: nemigen feltételezhető, hogy polgári otthonokba asztalt állítottak, más vendéglátóhelyeken viszont egyenesen tilos volt.

Arra is találtunk bizonyítékot, hogy a 19. század közepén a kávéházba férjükkel együtt érkező asszonyok egyébbel is foglalatoskodhattak, mint hogy az újságokba temetkezett uruk oldalán unatkozzanak. Az alábbi, 1856-os dátumú újságpletykából - ha közvetve is - az derül ki, hogy eltávolodhattak mellőle: efféle kis liezont mégsem lehetett a felszarvazásra ítélt áldozat orra előtt, ugyanannál az asztalnál szövögetni. "Egy bizonyos úr rendesen elszokta vinni nőjét kávéházba, hol az, míg férje újságot falt, egy csinos fiatalemberrel fűzött, férjére nézve nem a legszebb jövővel kecsegtető viszonyt. Egykor a fiatal lovag elmarad a szokott kávéházból, s szerelmes nőnk a nagy búnak és bánatnak miatta sorban veszi a kávéházakat, azon reményben, hogy feltalálandja Adonisát. - Fehéret! - kiáltja egy bizonyos kávéházban, a fehér ott terem, a nő felpillant, elsivalkodja magát, elájul, s mind ez egy pillanat műve. Miért? Mert a keresett és megtalált Adonis a kávét hozó pinczér vala. Mintha bizony az a szegény pinczér tehetne róla, hogy pinczéri pályára nevelték szülei!"

Számunkra az a legérdekesebb, hogy a cikkró a szerelmes fehérnép vándorútjában nem talál semmi kivetnivalót: szemlátomást nem annak van "hírértéke", hogy sorjában több kávéházba is bemegy egyedül, leül és rendel valamit, hanem csak annak, hogy elalél a rangján aluli flört gondolatától.

Toldy István az 1860-as években szaladta végig azokat a pesti kávéházakat és kioszkokat, "hova nők szoktak járni". Szerzőnk maró gúnnyal szögezi le mindjárt írása első mondatában, hogy "ez is egy vívmánya a 19. századnak", s láthatóan nincs ínyére, hogy a nappal rokkát pergető, este bibliát forgató nagyanyák kora rég lejárt, ám szerencsénkre nem is egy olyan üzletet ismer, ahol barátnőjét titkos légyotton kaphatja: Kugler cukrászdáján kívül nyolcat sorakoztat föl, s arról is tudósít, mivel foglalatoskodnak bennük a hölgyvendégek.