KezdőlapbelépésregisztrációFórumkosárfacebookyoutube

Irodalmi kávéházak Pesten és Budán

Tartalomjegyzék

irodalmi kávéházak pesten és budánÖrvendetes tény, hogy az utóbbi esztendőkben szembetűnően megnőtt az érdeklődés a kávéházak iránt. Ez persze nem azt jelenti, hogy az emberek tömegesen töltik szabadidejüket az efféle, egyre-másra nyíló intézményekben, hanem azt, hogy mind többen akadnak közöttünk, akik a polgárléttől elválaszthatatlan társas igényeik kielégítésére törekszenek.


Ha máshogy nem megy, hát szellemileg, az intellektus segítségével. A kávéház pedig – mint a Társalgás Szentélye – olyan helyként él emlékezetünkben, amelyről úgy tudjuk, elődeink ott még leültek barátaik asztalához, ott még elkortyoltak, és nem felhajtottak egy-egy feketét, ott még beszélgettek egymással. Vagyis olyan helyekként képzeljük el a kávéházakat, ahol valósággal megállt az idő. A kávéházba betért az ember és nem beugrott egy italra. A kávéház a Nyugalom Szigete volt, ahol mindenekelőtt társalogni lehetett, de játszani, olvasni, sőt, akár dolgozni is. Ha a kávéházakra gondolunk, akkor a semmibe révedő tekintetünk előtt valamely harmincas-negyvenes években forgatott magyar játékfilm díszletei jelennek meg, amelyek között kifogástalan modorú fővárosi ügyvédek és vidéki körorvosok bámulnak rezzenéstelen arccal kártyáikba, vagy lángoló tekintetű fiatalemberek készülnek megváltani a világot, miközben a kasszírnővel szemeznek, netán rosszarcú kupeceket látunk, akik egymást kölcsönösen becsapva zenés áldomást isznak éppen…
   Mindeközben kemény arcvonásaink előbb felengednek, majd mosolyra görbülnek. Sóhajtunk egyet.
   Nosztalgiázunk.
   Nosztalgiázunk, és sóvárgásunkat, vágyakozásunkat e távoli, elveszett világ iránt az utóbbi években megjelentetett kiadványok mind jobban ösztönzik. Ugyan egyelőre még sem Balla Vilmos, sem a Bevilaqua-Borsody Béla-Mazsáry Béla szerzőpáros alapvető kávéházas könyveinek nem látott napvilágot újabb kiadása, ám hiányukat valamennyire mégis pótolni tudják a nemrégiben kirakatokba kerülő, és onnan gyorsan eltűnő munkák, Erki Edit válogatása, meg a Budapesti Negyed három évvel ezelőtt megjelent dupla száma. Vitathatatlan sikerük is jelzi azt a figyelmet, amelyet a még könyvet vásárlók a kávéháznak szentelnek.
   Ez az érdeklődés minden bizonnyal a téma legújabb feldolgozását, Szentes Éva és Hargittay Emil Irodalmi kávéházak Pesten és Budán című könyvét is kísérni fogja. Teljes joggal. Szerzőinek sikerült olyan kiadvánnyal jelentkezniük, amely felépítését tekintve újdonságnak, tartalmára nézve pedig alapvetően összegző műnek számít az elmúlt évtizedek magyar kávéház-irodalmában.
   E kemény borítós, tetszetős külsejű kötet első fejezte a kávé, illetve a kávéház európai és magyarországi történetével ismerteti meg az olvasót. Szentes Éva és Hargittay Emil kiváló tanulmánya a velencei La Bottega del Caffétól egészen a New-York kávéházból lett Hungáriáig kövei nyomon e mára mindennapi innivalónkká vált keleti különlegesség nyugati útját. Kétségtelenül az a legérdekesebb része ezen áttekintésnek, amely szemléltetni kívánja, hogy nálunk miként lett a keserű “fekete leves”-ből közkedvelt kapucíner. Megtudható, hogy kik voltak a budai és pesti kávésok úttörői, hogyan hívták az első híres tanyákat, és ezek száma hogyan és mitől befolyásolva növekedett a Duna-parti kettősvárosban. Sőt, e bevezető rész elolvasója ezentúl azt is tudni fogja, hogy ismereteink szerint honfitársaink közül kik és mikor emlegették először a kávét és a kávéházat.

   Az Irodalmi kávéházak Pesten és Budán című könyv következő fejezete – némi túlzással – szinte szociológiai látlelet. Annak érzékeltetésére, hogy a városi társadalom közép- és felsőosztályához tartozók voltaképpen miért is jártak rendszeresen ezekre a helyekre, egészen pontosan többnyire azokba, amelyekben törzsvendégnek számítottak. Vagyis e tanulmány arra a kérdésre kíván válaszolni, hogy a kávéiváson túl mit lehetett csinálni a kávéházban? Rövid – sokkal elismerőbb így: tömör – áttekintése annak, hogy a fővárosi kávéházak legnevezetesebbjei miről voltak híresek. Éppen úgy megtudható, hogy mit jelentett Csokonaiéknak a “pipásház”-nak is nevezett Márványos kávéház, mint az, hogy a New-Yorkba a lapok garmadája mellett miféle könyveket használhatott az oda betérő, hogy Petőfiék korában nemcsak a közismert Pilvax, de a Philosphus is a forradalom bölcsője volt, hogy a Paradicsom azon kávéházak közé tartozott, amelyekben először szolgáltak fel meleg ételt, hogy Berzsenyi azonban nem ezért járt előszeretettel ide, ha kimozdult Nikláról, hanem a híres prímás, Bihari János kedvéért, hogy biliárdasztalokat kizárólag a kávésok állíthattak fel termeikben, és hogy a nevezetes Budai Karambol Kör a Philadelphiában működött. Legendás alakokkal ismerkedhetünk meg, a kávéház magyarországi történetének meghatározó személyiségeivel. A tulajdonosok, Fillinger János, Kammon Flórián, Kammer Ernő vagy Steuer Gyula mellett a sokaknak szinte korlátlanul hitelező Reisz Gyulával, aki a New-York elsőszámú felszolgálója volt, meg Gusztival, a Centrál legendás főpincérével. A könyv szerzői alapos munkát végeztek. Szerencsés megoldásnak bizonyult az az elhatározás, hogy elsősorban az ún. “irodalmi” kávéházak bemutatására törekednek. Ezzel áttekinthetővé vált a roppant adattömeg; e sajátos szempont szerint Szentes Éva és Hargittay Emil a több százból csupán néhány tucatot választott ki a fővárosi kávéházak közül. Mindenekelőtt azokat, amelyek a magyar irodalom bölcsőinek tekinthetők, illetve azokat, amelyekről íróink és költőink megemlékeztek munkáikban.
   A könyv következő, terjedelmét tekintve leghosszabb fejezete, ezekből nyújt alapos és figyelemre méltó válogatást, melynek az a legfőbb érdeme, hogy az eddigi gyűjteményekben nem olvasható művek is szerepelnek benne.

   Ezután a Kávéházi kislexikon című fejezet következik, amely a legfontosabb budapesti kávéházakat mutatja be ábécérendben, az Abbázitól a Zrínyi kávéházig. Majd a Kávéházi kisszótár böngészhető át, amelyből például az is megtudható, hogy a fővárosi kávéházi szlengben “igazgató úr”-nak a munka- cím- és rang nélkül lebzselőket szólították a pincérek, “almavári-babári”-nak pedig a nem fogyasztó vendéget nevezték, míg a “palizab” a sósmogyoró volt, a “veseasztal” a kritikusok törzshelye a New-York kávéházban, a “nagy barna” pedig a jókora adag, tejjel vagy tejszínnel kevert feketekávé.
   Az Irodalmi kávéházak Pesten és Budán című kiadvány szerzői korántsem túloztak, amikor a bevezetőben kijelentették, hogy “munkánk a filológiai pontosság igényével készült”. A tanulmányaikhoz felhasznált forrásműveket lelkiismeretesen jelölték végjegyzetükben, miként a szöveggyűjteményükbe válogatott írások lelőhelyeit is gondosan feltüntették. Ezek nélkülözhetetlenek, amikor Szentes Éva és Hargittay Emil csupán részletet közöl valamely mára már elfelejtett vagy nehezen megszerezhető műből. Könyvükben a vendéglátóhelyeknek és a személyneveknek külön mutatója könnyíti a tájékozódást. A viszonylag nagyszámú fénykép és a belső borítók térképei pedig a vizualitás eszközeivel segítik megvalósítani, amit a szerzők ugyancsak a bevezetőben jelentenek ki, miszerint “elsődleges célunk inkább a téma iránti figyelem felkeltése, hangulatteremtés igénye volt”.
   Végül, de nem utolsó sorban: bibliográfiája révén a könyv nélkülözhetetlen segédeszköze lesz mindazoknak, akik csupán most kezdenek érdeklődni az iránt, hogy mit jelentett egykor, és jelent-e valamit ma vagy a jövőben az a már-már közhellyé koptatott megállapítás, hogy “Budapest, a kávéházak városa”. Olyan megkerülhetetlen forrás az Irodalmi kávéházak Pesten és Budán című kiadvány, amelynek szerintem nemcsak lakásunk, de működő kávézóink és kávéházaink könyvespolcain is ott lenne a helye. Lehet, hogy acélláncra fűzötten – mint a konyhák fölé épített szkriptóriumokban a középkori kódexeknek –, de mégis legalább egy-egy példányt el kellene helyezni ebből a könyvből is a társalgás mostani szentélyeiben, hogy a betérők ott, helyben ismerkedhessenek a kávéház magyarországi hagyományával. Hiszen tradíció nélkül nincs kávéház, és azt vagy teremteni vagy pedig feleleveníteni kell. Nekünk, magyaroknak szerencsére van mit újraélesztenünk. Az persze már más kérdés, hogy kezdünk-e valamit a lehetőségünkkel vagy megmaradunk a mindig tiszavirág-életű nosztalgiánál…
   Igen, a nosztalgiánál, mely szerintem az intellektuális élvezethez elegendő, de a kávéházi élet újraélesztése felé csupán az első lépés. Nem több, de nem is kevesebb. Ám, ha ennél nem jutunk tovább, meddő helybenjárássá egyszerűsödik az indulás lendülete, és a kávéháztól éppen úgy elfordul a figyelem, mint a nosztalgia más tárgyaitól vagy a ma még időszerű divattól.


 

kávéházi pillanat
 

   Hogy ez a lehetőleg ne következhessen be, mindenekelőtt célszerű lenne válaszolni arra a kérdésre, hogy nyolcvan-száz esztendővel ezelőtt elődeink – a feketekávén és a társalgáson túl – valójában miért is jártak kávéházba? A válasz röviden az, hogy információt szerezni, szebben mondva: tájékozódni. Ne felejtsük el, még sem rádió, sem televízió nem létezett, amelyekből az akkori ember a kül- és belpolitikában történtekkel, a várható időjárással, a tüzelő és a tej árának változásával, a bűnesetekkel, illetve a szórakozás lehetőségeivel otthonában is megismerkedhetett volna! Hát elment a törzshelyére, ahol csupán egyetlen kávé áráért nemcsak meleg, lámpafényes és kényelmes zugban tölthette el a korán sötétedő téli estéket a középosztály gyakran szegényes körülmények között élő budapestije, hanem még játszhatott is vagy filmet nézhetett, de mindenekelőtt: olvashatott. Szentes Éva és Hargittay Emil könyvéből idézem, hogy a főváros irodalmi kávéházaiban “a hazai újságok mellett a legtöbb helyen külföldi lapokat is járattak. A leghíresebbé talán mennyiségénél fogva a New-York hírlapállománya vált. A Harsányi testvérek idejében megtalálható volt itt minden nagy bel- és külföldi hírlap a New York Timestól a Neue Züricher Zeitungon át a párizsi Figaróig, a bécsi lapok teljes választéka, és mindehhez még vagy 400 vidéki újság. S hogy a kedvelt író és újságíró vendégek semmiben ne szenvedjenek hiányt, munkájukat segítendő, Harsányiék saját Pallas lexikonjukat is bevitték a kávéházba, de emellett rendelkezésre állt Budapest teljes lak- és címjegyzéke, Magyarország helységnévtára, a Tiszti címtár, a Pénzügyi kompassz és a Vasúti menetrend is. De megemlíthetjük itt az EMKE kávéházat is, melynek különleges szolgáltatásai közé tartozott egy gazdag kölcsönkönyvtár is”. Ágai Adolf pedig azt írta minderről a századfordulón, hogy “a párisi kávéházak nem vetnek súlyt az újságtartásra, holott minálunk a 40 filléres pikoló mellé 1000 korona árú hírlapot fogyasztunk el” Budapesten, melyre Márai Sándor úgy gondolt a francia fővárosban, mint “egy nagy, zenés kávéházra, ahol félelmesen okos és tájékozott emberek ülnek”. Talán éppen Kozma Andor Zenés kávéházcímű verse jutott eszébe, mely szerint:

   “A kávéházba be kell, hogy térjek.
   Hivalgó fény és zene behúznak,
   Meg az új száma a London News-nak.

   […]

   Nincs szeri-száma revuenek, lapnak,
   Mit garmadába elejbém raknak –
   S életre mintha most mentenének,
   oly futva hozzák kis feketémet.”

   Ezen idézetekben véleményem szerint minden benne van, amit a mai kávéház-tulajdonosoknak szem előtt kellene tartaniuk. Mindenekelőtt, hogy a kávé csupán ürügy arra, hogy az ember kávéházba menjen. Erről a századelő riportere, Pásztor Mihály azt írta egyik könyvében, hogy “az a pikoló feketekávé, amit ebéd után megiszik az ember, csak »kifogás« arra, hogy kávéházba menjünk. A kávéházba járásnak csak bevallott oka a feketekávé; igazi titkos ok pedig maga a kávéház”. Bár feketét otthon is tudna mindenki inni, ám ugyancsak szinte mindenki vágyódik a közös kávézás azon élvezetére, amelyet a hozzá hasonlók társasága szerezhet. Csakhogy ehhez “díszletek” kellenek, “hivalgó fény”, zene, kényelmes székek és persze “életmentő”, figyelmes kiszolgálás. Na, meg az újságok “garmadája”, amely – állítom, hogy még ma is – a legfőbb ürügy lenne ahhoz, hogy a nagyvárosok polgárai közül egyre többen térjenek be nap mint nap egy-egy kávéházba, hogy ebédidejük nagy részét, vagy a munkaidő utáni fél órát olvasgatással töltsék el. És ha már leültek, akkor fogyasztani is fognak, ebben biztos vagyok. Csak legyen hová és miért betérni. Ehhez azonban nemcsak az kellene, hogy a minimum középtávra berendezkedő kávés a mai fizetésekhez mért, ésszerű árakat állapítson meg, hanem az is, hogy – ha nem is több száz, de legalább két-három tucat – hírlapot és folyóiratot is átböngészhesse, vagy netán belenézhessen az Internetbe, ha ahhoz volna kedvem. Sőt, csapongó fantáziám még azt is el tudja képzelni, hogy némely kávéháznak az lenne a különlegessége, hogy válogatott, antikváriumokból összeállított és folyamatosan pótolt, kiegészített könyvtár szolgálná ki a törzsvendégek olvasásigényét. Néhány doboz sakkról, dominóról és egyéb társasjátékokról, pár pakli kártyáról és egy-két biliárdasztalról már nem is beszélve…

   Sejtem, hogy most sokan gúnyosan mosolyognak, és találgatják, mikor ébredek fel. Ám, ha hajlandók értelmet tulajdonítani mindannak, amit itt hirtelenjében előadtam, belátják majd, hogy igazam lehet abban, hogy kávésként könnyelműség nem gondolni arra, hogy a leendő, fizetőképes vendég miért menne be az ő kávéházába – éppen oda – a feketéjét meginni. Tudom, hogy ilyenkor gazdaságosságot, rezsit, társadalombiztosítást és csődöt szokás ellenvéleményként hangoztatni, amire csak azt válaszolhatom, hogy a kávéház nyolcvan-száz esztendővel ezelőtt sem volt biztosan nyereséges vállalkozás. A korabeli újságok a tulajdonosváltásokról és a bezárásokról is folyamatosan beszámoltak, csak ezt nem szeretjük emlegetni. Ugyanakkor Budapest mégiscsak “kávéházak városa” volt, mert szép számmal akadtak üzletemberek, akik értettek a vendéglátás e specialitásához, és főként: akik tevékenységüket életformaként élték meg. A maiaknak mindezt szem előtt kellene tartaniuk, és egyúttal azt is – amit sokan elfelejteni látszanak –, hogy a kávéházak hajdan nem luxus-intézmények voltak; az efféle igényeket a klubok, a bárok és az előkelő éttermek elégítették ki. A kávéházakról kezdettől fogva azt tartotta a közvélemény, hogy “a demokráciát terjesztik”. Vagyis mindenkié.
   A dolog természeténél fogva az első, nyilvánvalóan kockázatos lépéseket manapság is a kávésoknak kell megtenniük; igény mind a szakértelmükre, mind a találékonyságukra, mind pedig a merészségükre lenne. A nosztalgia kétség kívül érzékelteti azt a mérhetetlen vágyat, amely a Társalgás Szentélyeinek működését óhajtja…
   Nos, mindez az Irodalmi kávéházak Pesten és Budán című kötet lapozgatása közben fogalmazódott meg bennem, jelezve, hogy már csak ezért is érdemes volt kézbe venni ezt a kitűnő könyvet.

A cikkel kapcsolatos véleményét ossza meg velünk fórumunkon. Kattintson Ide!