Hogy ez a lehetőleg ne következhessen be, mindenekelőtt célszerű lenne válaszolni arra a kérdésre, hogy nyolcvan-száz esztendővel ezelőtt elődeink – a feketekávén és a társalgáson túl – valójában miért is jártak kávéházba? A válasz röviden az, hogy információt szerezni, szebben mondva: tájékozódni. Ne felejtsük el, még sem rádió, sem televízió nem létezett, amelyekből az akkori ember a kül- és belpolitikában történtekkel, a várható időjárással, a tüzelő és a tej árának változásával, a bűnesetekkel, illetve a szórakozás lehetőségeivel otthonában is megismerkedhetett volna! Hát elment a törzshelyére, ahol csupán egyetlen kávé áráért nemcsak meleg, lámpafényes és kényelmes zugban tölthette el a korán sötétedő téli estéket a középosztály gyakran szegényes körülmények között élő budapestije, hanem még játszhatott is vagy filmet nézhetett, de mindenekelőtt: olvashatott. Szentes Éva és Hargittay Emil könyvéből idézem, hogy a főváros irodalmi kávéházaiban “a hazai újságok mellett a legtöbb helyen külföldi lapokat is járattak. A leghíresebbé talán mennyiségénél fogva a New-York hírlapállománya vált. A Harsányi testvérek idejében megtalálható volt itt minden nagy bel- és külföldi hírlap a New York Timestól a Neue Züricher Zeitungon át a párizsi Figaróig, a bécsi lapok teljes választéka, és mindehhez még vagy 400 vidéki újság. S hogy a kedvelt író és újságíró vendégek semmiben ne szenvedjenek hiányt, munkájukat segítendő, Harsányiék saját Pallas lexikonjukat is bevitték a kávéházba, de emellett rendelkezésre állt Budapest teljes lak- és címjegyzéke, Magyarország helységnévtára, a Tiszti címtár, a Pénzügyi kompassz és a Vasúti menetrend is. De megemlíthetjük itt az EMKE kávéházat is, melynek különleges szolgáltatásai közé tartozott egy gazdag kölcsönkönyvtár is”. Ágai Adolf pedig azt írta minderről a századfordulón, hogy “a párisi kávéházak nem vetnek súlyt az újságtartásra, holott minálunk a 40 filléres pikoló mellé 1000 korona árú hírlapot fogyasztunk el” Budapesten, melyre Márai Sándor úgy gondolt a francia fővárosban, mint “egy nagy, zenés kávéházra, ahol félelmesen okos és tájékozott emberek ülnek”. Talán éppen Kozma Andor Zenés kávéházcímű verse jutott eszébe, mely szerint:
“A kávéházba be kell, hogy térjek.
Hivalgó fény és zene behúznak,
Meg az új száma a London News-nak.
[…]
Nincs szeri-száma revuenek, lapnak,
Mit garmadába elejbém raknak –
S életre mintha most mentenének,
oly futva hozzák kis feketémet.”
Ezen idézetekben véleményem szerint minden benne van, amit a mai kávéház-tulajdonosoknak szem előtt kellene tartaniuk. Mindenekelőtt, hogy a kávé csupán ürügy arra, hogy az ember kávéházba menjen. Erről a századelő riportere, Pásztor Mihály azt írta egyik könyvében, hogy “az a pikoló feketekávé, amit ebéd után megiszik az ember, csak »kifogás« arra, hogy kávéházba menjünk. A kávéházba járásnak csak bevallott oka a feketekávé; igazi titkos ok pedig maga a kávéház”. Bár feketét otthon is tudna mindenki inni, ám ugyancsak szinte mindenki vágyódik a közös kávézás azon élvezetére, amelyet a hozzá hasonlók társasága szerezhet. Csakhogy ehhez “díszletek” kellenek, “hivalgó fény”, zene, kényelmes székek és persze “életmentő”, figyelmes kiszolgálás. Na, meg az újságok “garmadája”, amely – állítom, hogy még ma is – a legfőbb ürügy lenne ahhoz, hogy a nagyvárosok polgárai közül egyre többen térjenek be nap mint nap egy-egy kávéházba, hogy ebédidejük nagy részét, vagy a munkaidő utáni fél órát olvasgatással töltsék el. És ha már leültek, akkor fogyasztani is fognak, ebben biztos vagyok. Csak legyen hová és miért betérni. Ehhez azonban nemcsak az kellene, hogy a minimum középtávra berendezkedő kávés a mai fizetésekhez mért, ésszerű árakat állapítson meg, hanem az is, hogy – ha nem is több száz, de legalább két-három tucat – hírlapot és folyóiratot is átböngészhesse, vagy netán belenézhessen az Internetbe, ha ahhoz volna kedvem. Sőt, csapongó fantáziám még azt is el tudja képzelni, hogy némely kávéháznak az lenne a különlegessége, hogy válogatott, antikváriumokból összeállított és folyamatosan pótolt, kiegészített könyvtár szolgálná ki a törzsvendégek olvasásigényét. Néhány doboz sakkról, dominóról és egyéb társasjátékokról, pár pakli kártyáról és egy-két biliárdasztalról már nem is beszélve…
Sejtem, hogy most sokan gúnyosan mosolyognak, és találgatják, mikor ébredek fel. Ám, ha hajlandók értelmet tulajdonítani mindannak, amit itt hirtelenjében előadtam, belátják majd, hogy igazam lehet abban, hogy kávésként könnyelműség nem gondolni arra, hogy a leendő, fizetőképes vendég miért menne be az ő kávéházába – éppen oda – a feketéjét meginni. Tudom, hogy ilyenkor gazdaságosságot, rezsit, társadalombiztosítást és csődöt szokás ellenvéleményként hangoztatni, amire csak azt válaszolhatom, hogy a kávéház nyolcvan-száz esztendővel ezelőtt sem volt biztosan nyereséges vállalkozás. A korabeli újságok a tulajdonosváltásokról és a bezárásokról is folyamatosan beszámoltak, csak ezt nem szeretjük emlegetni. Ugyanakkor Budapest mégiscsak “kávéházak városa” volt, mert szép számmal akadtak üzletemberek, akik értettek a vendéglátás e specialitásához, és főként: akik tevékenységüket életformaként élték meg. A maiaknak mindezt szem előtt kellene tartaniuk, és egyúttal azt is – amit sokan elfelejteni látszanak –, hogy a kávéházak hajdan nem luxus-intézmények voltak; az efféle igényeket a klubok, a bárok és az előkelő éttermek elégítették ki. A kávéházakról kezdettől fogva azt tartotta a közvélemény, hogy “a demokráciát terjesztik”. Vagyis mindenkié.
A dolog természeténél fogva az első, nyilvánvalóan kockázatos lépéseket manapság is a kávésoknak kell megtenniük; igény mind a szakértelmükre, mind a találékonyságukra, mind pedig a merészségükre lenne. A nosztalgia kétség kívül érzékelteti azt a mérhetetlen vágyat, amely a Társalgás Szentélyeinek működését óhajtja…
Nos, mindez az Irodalmi kávéházak Pesten és Budán című kötet lapozgatása közben fogalmazódott meg bennem, jelezve, hogy már csak ezért is érdemes volt kézbe venni ezt a kitűnő könyvet.
A cikkel kapcsolatos véleményét ossza meg velünk fórumunkon. Kattintson Ide!
