Kávé Kávéfőző Kávékapszula Kávédaráló Kávékereső

A minap betértem a megújult Művész Kávéházba. Rég jártam ott, több is mint egy esztendő telt el azóta, hogy a karácsonyi Diótörő-varázslat után beültünk kedvenc helyünkre tovább álmodozni egy kicsit.
Szeretem az ilyen alkalmakat. Szépen kiöltözve a Művészben kávézni. Ráérősen, megadva a módját. A szikrázó kristálycsillárok, aranyozott stukkók és a hatalmas, fényes tükrök között mindig kicsit egyenesebb háttal ülök, más mozdulattal keverem még a kávét is. Élvezem a nagypolgári eleganciát, és elégedetten konstatálom, hogy lám, maradt itt nekünk valami ebből a régi, szép világból emlékeztetőül. A Művész 1898 óta őrzi ezt a varázslatos hangulatot, megidézi a századfordulós Budapest fényes napjait, mikor a fejlődő nagyváros a legvirágzóbb korszakát élte. Ezért is járok én a Művészbe, nem csak a sütiért. A boldog békeidők selyemtapétás meghittsége kedvéért a hű törzsközönség még azt is elnézi, hogy a berendezésre ráférne már a felújítás, és a személyzet modora sem kifogástalan.

És lám, a tulajdonosok is észrevehették, hogy itt az ideje egy kis csinosításnak, hisz mostani látogatásomkor a Művész már egészen más képet mutat. Figyelemre méltó a változás. A bejárattal szemközt mindjárt egy méretes meglepetés: a megszokott süteményes hűtő helyett egy bárpult magasodik a belépő fölébe, s a kristálycsillárral versenyben szórja a fényt. Nincs meg a szép sötétbarna vitrin sem, amely egykor a helyiség jobb oldalán állott: a fal mentén körben terpeszkedő bőr ülőalkalmatosságnak kell a hely. A régi, oly jellegzetes zöld és aranysárga csíkozású tapéta helyén most egy szolidabb (jellegtelenebb?) aranytónusú szerénykedik. Az olajfestményekből maradt egy-kettő mutatóba, de a biztonság kedvéért jó magasra helyezték őket, gondolom azért, hogy ne zavarják túlságosan az új összképet: most trendi, fekete-fehér fotók biztosítják az esztétikai élményt. Úgy nézem, jobbára zenészeket, énekeseket ábrázolnak. És igen, ehhez illő jazz-zene szól a hangszórókból. Kissé megilletődve ülök le a belső helyiségben. Szemem az ismerős dolgokat kutatja. S milyen jó, valamit találok is. Megvan a kandalló fölötti nagy, faragott keretes tükör! Viszont már nem egyeduralkodója a belső teremnek: egy modern vonalú, kissé hivalkodó tüköróriás próbálja elhomályosítani egyszerű szépségét. De kételyeimet aztán feledteti az örömteli felfedezés, hogy mégiscsak van itt sütemény. Igaz, hogy a legtávolabbi sarokba száműzték őket, és a választék sem a régi, de mégiscsak van. Igen, az első falat után valamivel jobban is érzem magam. Közben összeakad tekintetünk a kandalló órájának ismerős figurájával: hála istennek, te is itt vagy! – intek neki gondolatban. És igen, a kristálycsillárok is a régiek, és a székek, az asztalok talán nem is változtak olyan sokat.

Örülnöm kellene, hisz a sütemény finom, a kiszolgálás is javult, még vizet is hoznak a kávé mellé, kérni sem kell. Ahogy ott ülök, mégis valami nyomasztó szomorúság nehezedik rám mindjobban. Mit akarok? Mit keresek? Magam sem értem. Talán a bárpult körbefutó vörös fénye zavar, ami a padló márványán tükröződik? Vagy a kandalló két oldalán vigyázzban álló, magasba szökő bambuszágak? Biztosan ez is nagyon modern és divatos. Vagy a falikarok meleg fényű minyonégői hiányoznak, melyeket most piciny lámpaernyők takarnak? De hát ez való a bárhangulathoz! Szép és csillogó itt minden. Akárcsak Párizsban. Igen, egészen olyan. Akkor meg mit ülök itt ilyen fancsali képpel? Hol élsz te? – korholom magam. Ez itt a XXI. század, ha nem vetted volna észre! A határok nélküli, modern Európa. Hát csukott szemmel jársz te az Andrássy úton? Egyre-másra nyílnak a híres világmárkák luxusboltjai, olasz éttermek, francia kávézók. Micsoda sokszínűség, micsoda nemzetköziség. Melyik nyugati vendég ne érezné jól magát ebben a környezetben? Még akkor sem támadhat hiányérzetük, ha egy kis párizsi hangulatra vágynak az Andrássy úton. A Művész sem maradhat, nem is marad le a versenyben: újdonsült arculatával bármelyik nyugat-európai nagyváros képébe gond nélkül beilleszkedne. Bármelyikbe.

Louis londoni kávézója jut eszembe. Honfitársunk kicsiny magyar cukrászdája alaposan kilóg a divatos olasz, amerikai, francia kávéházláncok egyenüzleteinek sorából. Régimódi, közép-európai hangulat, magyar szívélyesség – évtizedek óta ugyanaz. Louis nem változtat, nem modernizál: talán csak lustaságból, talán más okból, nem tudom, de őrzi azt a pár négyzetméternyi Budapestet London közepén. Hát mi itt, a Duna két partján? Őrizzük itthon Budapestet? Fiainknak, unokáinknak, magunknak. Budapestet, de az igazit: a mi Budapest-színű, Budapest-ízű, világszép városunkat. Őrizzük-e?

Forrás: Netriport